Fazekasság Kórusművészet Lovas hagyományőrzés Gasztronómia Természeti értékek Sport Díszpolgáraink Testvérvárosok

Fazekas Emlékház

Fazekas Emlékház


Ikerszilke, tarkedli-sütő, totyafazék, csalikancsó. Mit rejtenek ezek a fogalmak? Járjon utána egy több mint 250 éves, nádtetős parasztházban, ahol generációkon keresztül fazekas mesterek éltek és alkottak. Ifj. Horváth István fazekasmester 1975-ben úgy döntött, hogy házát átadja Csákvár község tanácsának. Egyetlen kívánsága volt csupán, hogy halála után a csákvári fazekasok munkáját, életét, a fazekasság munkamenetét bemutató múzeumként működjön tovább. 2014-ben, az épületben kialakításra kerűlt, egy élő fazekasműhely, amelyben a múzeumi látogatás után megtekintheti, hogyan készűlnek a különféle edények. A bátrabbak ki is próbálhatják és átélhetik a korongozás örömét.

Elérhetőségek:
8083 Csákvár, Petőfi u. 8.
06 30 5273970 Ujcz Ágnes
ujczagi@gmail.com
Honlap: ujczagi.com

Belépőjegy árak:
teljesárú: 320 Ft
kedvezményes:160 Ft
Bemutató megtekintése, vagy foglalkozás:
6500 Ft/óra 20 főig
20 fő felett, 325 Ft /óra/fő
Egyéni foglalkozás: 1000 Ft /óra

Nyitvatartás
Hétfő: zárva
Kedd-Szombat: 9-12 14-17
Vasárnap: zárva

Előzetes megbeszélés alapján egyéb időpontban is várom a kedves látogatókat.


A csákvári fazekasság története

A mesterség eredete

Csákvár talaja kitűnő agyaglelőhelyül szolgált az ott élő lakosságnak, akik a jó minőségű agyagot ősidők óta edénnyé formálták. A település már a rómaiak idejében is jelentős volt, Floriana néven ismert. A régészeti ásatások során számos római temetőt tártak fel. Nagyon sok tégla, oszlop, agyagedény, feliratos sírkő stb. maradt ránk ebből az időből, melyek a rómaiak itteni letelepülését igazolják. A római kerámiák már technikailag fejlettek voltak, és hatással lehettek az itt kialakuló fazekasságra. Ezt bizonyítják a vörösfölddel bedörzsölt csákvári korsók, melyek kísértetiesen hasonlítanak a középkori és pannóniai korsókra. A mesterség ősiségét bizonyítja továbbá a csákvári fazekaskemencék hasonlatossága az antik égetőkemencékhez. Írásos emlékek hiányában csak Krasztina Lajos: Csákvár története című munkájában értesülhetünk újra a fazekasságról. „Csákvár az 1800-as évektől kezdve a dunamelléki községek híres Céh Központja volt. Iparosai a vármegye legtávolabbi részeire is eljártak vásárokra, melyeken jó iparcikkeiket tisztességes áron tudták értékesíteni”. A mesterség fénykorában, 1833-ban még 193 önálló mester volt. Az 1900-as népszámlálás szerint az iparengedéllyel rendelkező mesterek száma 131, viszont az 1939-ben Kresz Mária vezette gyűjtőút alkalmával csak alig több, mint 20 fazekasműhelyt tudtak meglátogatni.

A mesterség ágai

Csákváron az agyagművesség több ágra oszlott, amelyeket szigorúan megkülönböztettek egymástól. A szó szoros értelmében fazekasnak csak azt nevezték, akik tűzálló földből, fazékföldből, az ún. bajtati földből dolgozott, amit az erdőben bányásztak. A fazekas sütő-főző edényeket készített, főleg fazekat, ezen kívül lábast, sütőt, melyek praktikusságuk és minőségük révén nagy hírnevet szereztek a csákvári fazekasoknak.

Csúcsos fazéktotya fazék

A tálasok – a tál, a tányér, köcsög, bögre, kancsó mesterei – más agyagból dolgoztak, az ún. tálföldből, sárgaföldből, ami nem volt tűzálló, és nem is abból a bányából eredt, mint a fazékföld. Csákváron a mesterség e két ága elkülönült felekezet és település szerint is, a céhen belül két csoportot alkotott. A fazekasok főleg reformátusok voltak és a Felsővárosi Társulatban egyesültek, míg a tálasok, akik mind katolikusok voltak, az Alsóvárosi Társulathoz tartoztak. A fazekasok többnyire egy utcában laktak a református templom környékén, a Vértes felé emelkedő Felsővárosban, míg a katolikusok lejjebb laktak az Alsóvárosban. Csákváron az agyagművesség három ága – fazekasok, tálasok, korsósok – nemcsak vallásfelekezet, hanem színskála szerint is elkülönült. A fazekasok sárga-zöld-barna csíkozású, a tálasok fehér lapon kék-zöld-vörös díszű edényeket készítettek.

zöld-barnatálas

A céhszabályoknak az volt az alapja, hogy „tálas nem dolgozhatott a fazékföldből”. A fazekasok lenézték a tálasokat, mert a tűzálló földdel kényes volt bánni. Ha a fazekas kicsit tévedett, az első égetés, a zsengélés után kidobhatta az edényt. A tálasok is különbnek tartották magukat a fazekasoknál, mert a tálas fennálló edényt is készített, de a fazekas tálat nem. Voltak Csákváron korsósok is, más szóval vörösedényesek, itatósok, akik csak máztalan parasztedényt készítettek, vászonmunkát, mázatlan, vörös korsót, kantát, csirkeitatót, virágcserepet. Az Alsóvárosi céhhez tartoztak, de inkább kontárnak tartották őket.

zöld-barnatálas

Ők álltak a rangsor alján. Méltatlan a korsósok megítélése, mert ők készítették például a bugyogakorsót is, /csörgős korsó, arató korsó/ mely a mai napig a tapasztalat, a lelemény, a funkcionalitás, az ügyesség szimbóluma lehet. Míg a fazekasok és a tálasok száma nagyjából egyforma volt, a korsósok kevesebben voltak.
Néhány kályhás is dolgozott Csákváron. „Hosszú” vagy „német” kemencéjük egészen eltért a többiekétől. A kályhás rendszerint fazekas is, hiszen ő is tűzálló agyaggal kell, hogy dolgozzon. Munkájukban három korszakot különböztetünk meg. Az első, amikor a pettyezett díszítésű zöldmázas kályhaszemeket korongolták. A korongolt kályhaszemeket aztán felváltották a lapokból vágott lapos csempék – a módszert szabadkézi munkának is nevezik. Ezt végül a gipszforma váltotta fel. A második világháború után a kályhacsempe készítése megszűnt Csákváron.

Itt meg kell említeni, hogy a falu lakosságának nagy része a fazekasságból élt. Ha nem agyagműves volt, akkor fuvaros, favágó, stb. Kiegészítő tevékenységként természetesen sokan foglalkoztak földműveléssel, de a talaj adottságai miatt nem mindig bizonyult jó „üzletágnak”. Így volt ez a legtöbb fazekasközpontban: ahol jó a föld a termelésre, ott kevés az agyag, ahol viszont megtalálható a tűzálló föld és a fazekassághoz szükséges ásványok, ott kevés a termés. Ezért is volt elterjedt a cserekereskedelem, vagyis amikor elindultak hosszú szekérsorokkal az ország nagy vásáraiba árulni, „egyszer töltve, kétszer töltve” cserélték az edényeket gabonára, paprikára, stb. Ez megtermett az Alföldön, tűzálló agyaguk meg nem volt. Így sohase jöttek üres kocsival vissza.

Céhtörténet

Csákvár jelentős céhközpont volt a XIX. Században. A községben hatféle céh működött, köztük a Fazekas Céh. De míg a Csizmadia Céh 1826-ban, a többi céh pedig 1817-ben kapta privilégiumát, a legtekintélyesebb és legnépesebb mesterség, a fazekasok céhe az előző században keletkezett: az 1778-as évszám van a pecsétjükön, mely Ádámot és Évát ábrázolja a tiltott fa alatt, ezzel is jelképezve, hogy „por vagy te s ismét porrá leszesz” (Mózes I. könyve). Minden céhnek megvolt a maga zászlója, amelyet a templomban tartottak, s ez alatt vonultak ki az ünnepélyes körmenetek idején. „A céh zászló még az én gyermekkoromban megvolt. Már nem emlékszem, milyen anyaga volt a zászlónak, de azt tudom, hogy mind a két oldalán olajjal festett kép volt. Az egyik oldalán Flóriánt ábrázolja, amint az égő házra vizet önt.” – nyilatkozta Csizmadia János fazekasmester 1936-ban. A tálasok védőszentje Szent Flórán volt. Flórián napján, május 4-én sohasem dolgoztak a fazekasok. Délelőtt misére mentek, délután pedig a céhmester házánál mulatságra jöttek össze. A mulatozás előtt azonban céhgyűlést, főgyűlést tartottak, ahol a céhtagnak jelentkezőkről eldöntötték, hogy tagok lehetnek-e vagy sem. Az évi közgyűlést december 24-én, Ádám-Éva napján tartották, ezzel is megadva a tiszteletet, mert őket is sárból teremtette az isten, akárcsak a fazekas az edényt. Ekkor választották újra a vezetőséget minden harmadik évben, melynek tagjai a céhmester és az atyamester, a céh legidősebb tagja, aki a legények dolgaival foglalkozott. A céhmester volt a céh vezetője, fő gondviselője, érdekeinek védője, törvényeinek őre, a tagok bírája, a mesterek ellenőre és a szervezet pénztárosa is. Feladatai közé tartozott többek között az, hogy két-három „vén mesterrel” – akiket később mívlátó- vagy látómesternek neveztek – sorra járják a műhelyeket, megvizsgálják a termékeket, hogy rossz munkával ne hozzák szégyenbe a céhet. Vásárok alkalmával valamennyi eladni vitt művet megvizsgáltak, amiért a mester díjat, látópénzt fizetett a céhnek. A hibás tárgyakat elkobozták, és bírságot szedtek a céh javára. Az évenkénti országos vásárokon, bár akkor mindenkinek „szabad volt a vásár”, mégis az idegenek, a nem helybeli céhes művesek, no meg a kontárok csak akkor árusíthatták dolgaikat, ha a mívlátók azt jónak ítélték. A látópénzt persze ők is megfizették. A céhmester vigyázott arra, hogy a céhen kívüli kontárok vagy fuserek a céh hatóságának területén ne dolgozzanak. Az ilyenek szerszámát, munkáját a céh javára elkobozta. A fazekasmesterség tanulása tán nehezebb volt, mint más mesterség, mert sok gyakorlat kellett a korongoláshoz. A szakma ismeretét 8-9 éves korában kezdte tanulni a gyermek mint inas, aki vagy maga választotta a szakmát, vagy a szülei látták azt számára megfelelőnek. Éppen ezért általában megkérdezte tőle a leendő mester, hogy jószántából jelentkezik-e, vagy „úgy verték a mesterségre”. S az utóbbi esetben bizony eltanácsolták. Tudták, hogy az ilyesmiben nincs köszönet. Aztán azt kérdezték meg, balog-e, mert balkezest nem vettek fel. Végül arról győződtek meg, hogy törvényes házasságból származott-e, mert ez is feltétel volt. Ezt kétheti látidő követte. A mester megtapasztalta, milyen a gyermek erkölcse, kézügyessége, az inas pedig, hogy milyen a hely, a mester, annak családja, és hogy a mesterség tényleg a kedvére való-e. Ha valamelyiküknek valami nem tetszett, békességgel elváltak. Ellenkező esetben sor került a szegődtetésre. A szakmát az inas munkából, munkával tanulta meg. Megmutatták neki, mit hogyan, s azt neki csinálnia kellett. Jó mesternél gyorsan tanult. S ha nemcsak jól haladt, hanem engedelmes, szorgalmas is volt, fél évet is elengedett a mester az inasidőből, ami 3-5 évig tartott. Ha a mester úgy ítélte, hogy nem vall vele szégyent, sor került a felszabadításra, melyet inaspróba előzött meg. Ez egy próbadarab elkészítése volt, amivel a műben való jártasságát, a legénysorra való alkalmasságát bizonyította az inas. S ha arra érdemesnek találták, próbadarabját elfogadták, kiállították részére a szabadulólevelet, amelyért megszabott díjat fizetett. Ezzel a legény még nem fejezte be a tanulást, de már bérért dolgozhatott. Meg kellett ismernie, miként dolgoznak más műhelyekben. Kezdetben a településen lévő, később idegen műhelyekbe kellett elszegődnie. A XV. századtól a céhlevél is előírta a 2-3 év vándorlási időt. Az idegen településen a legény átadta a céh atyamesterének az okmányait, melyet a XVIII. században a vándorkönyv váltott fel. Szegődtetése napján illett belépnie a legények céhébe is, és megfizetni az előírt díjat. Az első gyűlés napján pedig a legények tisztelő poharat adtak neki. A céhládában őrzött iratait távozása napján kapta meg, mestere megírta számára a kundasaftot, a bizonyság levelet munkájáról, illetve a későbbiekben beírta ezeket a vándorkönyvbe, aztán néhány poharat köszöntve elbúcsúztak egymástól, de az tilos volt, hogy a legény ilyenkor „külön ünnepnapot rendezzen”. Mikor az előírt vándorlás ideje letelt, és elegendő tőkéje gyűlt össze a saját műhely létesítéséhez, kilépett a legénysorból. Hazatért, vagy olyan településre vándorolt, ahol szívesen telepedett le, és bejelentette a céhnél mesterré avatási kérelmét, bemutatta okmányait. A XVIII. század végétől kezdve előbb egyévi szolgálatot, mesteresztendőt követeltek tőle. Ha mester akart lenni, akkor el kellett készíteni mesterremekét. Nehéz volt nagy edényt készíteni, a korong kicsinek tűnt, a tál széle pedig könnyen lehajlott. Előfordult, hogy ha nem akart sikerülni a remek, akkor az egyik öregebb mester ült oda a koronghoz, és gyorsan megcsinálta a legény helyett, míg a bizottság bent a szobában borozgatott. De az sem volt ritkaság, hogy a céh újabb pénzt akart kicsikarni a mesterjelöltből. Megtörtént, hogy egy óvatlan pillanatban meglökték a korongot, és máris találtak kivetnivalót a remeken. A régi remekelés emlékei a hatalmas, 70 cm-t meghaladó, és a 60 iccés fazék, / azaz 50 literes/ kétfülű fazekak. Jó példa erre a csákvári Vértes Múzeumban található remek.

fazéktálak




A Néprajzi Múzeumban őrzik az eddig legnagyobbnak számontartott Sebestyén féle tálat, melyet két csákvári testvér készített, mivel méreténél fogva egy ember nem bírhatott vele. Az egyik hajtotta a korongot, a másik pedig formázta.

nagytál

Közelmúlt

Az elkövetkezendő évtizedek háborúit követően csak néhány fazekasmester próbálkozott tovább a szakma gyakorlásával. A fazekasság megmentése érdekében Csákváron is tanfolyamot tartottak, melyet 1909-től egészen 1913-ig egy mezőtúri fazekas, Hegedűs Károly vezetett. Az első világháború kitörésével a társulat sok fiatal tagja a harctérre vonult. A háború elvesztése után a tagok összetartása lehetetlenné vált, és nem sikerült az ipartestület újjáalakítása. A Kresz Mária néprajzkutató által 1939-ben vezetett gyűjtőút alkalmával már csak alig több, mint 20 fazekasműhelyt tudtak meglátogatni. Ebben az időben a csákvári származású Paulini Béla biztatta a fazekasokat a hagyományos formák, díszesebb edények készítésére.
A II. világháború után már csak néhány fazekas folytatta hűségesen őseinek munkáját: Csizmadia János, a Horvát testvérek (István és Sándor), Nagy János és fia, valamint Vas Kálmán. 1969-ben új szövetkezet alakult, melynek tagja volt a mesterséghez visszatért, tapasztalt fazekas, Dezső József. A közelmúlt kiemelkedő fazekasai voltak: Grúberné Győri Ilona, Szekeres Károly.
Jelenleg 3 fazekasműhelyben folyik termelés:

  • Kodolányi Borbála / Szt. István u. 7. /
  • Simon Dóra / Vörösmarty u. 8. /
  • Lönhárd Edit / Dózsa Gy. u. 1/a /

  • várja az érdeklődőket.

    Vértes Múzeum

    Az egykori római város Floriana, majd a későbbi Csákvár és a csákvári fazekasság történetét mutatja be az 1964-ben alapított múzeum. A múzeum állandó kiállítással tiszteleg alapítója Kovács László Pál előtt, emlékezik a település neves szülöttére dr. Csányi Lászlóra. Tavasztól őszig tartó időszaki kiállításai alkalmával helyi amatőr művészek munkáit vonultatja fel. Előzetes egyeztetés alapján lehetőség nyílik fazekas-bemutató megtekintésére, valamint az agyagozás, és korongozás mesterfogásainak elsajátítására is.

    Nyitva tartás: A múzeum április 15. és október 15. között szombat, vasárnap és ünnepnapokon 10.00-17.00 óra között tart nyitva. Előzetesen tett bejelentkezés alapján hétköznap is fogad látogatókat.

    Elérhetőségek:

    Cím: 8083 Csákvár, Szabadság tér 1.
    Telefon:+3620/379-92-30,+3630/415-08-04,+3620/945-71-94,+3620/470-85-22,+3620/936-71-43
    Részletek a www.vertesmuzeum.hu honlapon.

    Működtető:

    Vértes Múzeum Baráti Köre Egyesület

     

     

     KAPCSOLAT

     

     Postacím:

     8083 Csákvár

     Szabadság tér 9.

     

     Tel: 22/582-310

     Fax: 22/354-135

     E-mail:

    titkarsag@csakvar.hu

     

     ÖNKORMÁNYZAT

     

     Köszöntő

     Képviselő-testület

     Ülések meghívója

     Önkormányzat hivatal

     Nyomtatványok

     Csákvári Önk. Társulás

     Járási kirendeltség

     

     

    KÖZZÉTÉTEL

     

    Közérdekű hírek

    Tudósítások

    Orvosi rendelés

    Üvegzseb

    Társadalmi egyeztetés

    Hírmondó

    Jegyzőkönyvek

    Rendeletek

     

     

     

    GAZDASÁG

     

    Térkép

    Befektetés, beruházás

    Településrendezési terv

    Turisztikai koncepció

     

     

    ÉRTÉKEINK

     

    Fazekasság

    Kórusművészet

    Lovas hagyományőrzés

    Gasztronómia

    Természeti értékek

    Sport

    Díszpolgáraink

    Testvérvárosok

     

    TURIZMUS

     

    Csákvár története

    Nevezetességek

    Közlekedés

    Étkezés-szállás info

    Program ajánló

    Eseménynaptár

    Galéria